Mi is történt Prágában? Hát sok minden. Például a Homodram dupla dölux előadása, sörmérgezés, első celeb-élmény, furfangos névfarigcsálás (ha-ha-ha-Hanna!!!) és általános nyüzsgés.
Péntek reggel találkozott az alapcsapat (a játszók és a rendező), plusz az ötfős stáb (Juli, Gábor, Miszi, Viktor és Csambi). Kilenckor elindultunk, hogy a március 15-e körül rendezett hűhón szórakoztassuk a népet a Prágai Magyar Intézetben.
A vonatút remekül telt, ahhoz képest, hogy elképzeléseinknek ellentmondóan nem egy Pendolínó robogott be a peronra, hanem a szokásos „A vonatokat direkt nem takarítjuk – MÁV Rt.”. A potom négy és fél órát különböző izgalmas – más környezetben leginkább az idiotizmus határát súroló – játékokkal múlattuk, például az örök gyöngyszem Amerikából jöttemmel, és az immár klassziknak számító maffiázással. Tán a szomszéd kabinban székelő ál-elfoglalt utasokat zavarta gurgulázó kacajunk, de mi mindenesetre hajdejólelvoltunk. 
Amint lekászálódtunk temérdek cókmókunkkal Praha-Holešovicén Karcsiék rögtön a gulyásleves felé irányítottak minket, volt kenyér is meg minden! Ezek után egy csöpp aggodalmas színpad-mustra után úgy döntöttünk, hogy ez így most már nem mehet tovább – és legurítottuk az első prágai sörünket. Majd vissza a helyszínre, zongorát kitolni, kellékeket bekészíteni, vigyázz, kész, tűz, rajt! Robi és Laci már a szokásos nyitó köröket rótták (meg ragasztották), amikor is kihirdettetett, hogy ne tessék bezsúfolódni kedves mindenki, az előadás egy óra múlva ismét bemutatásra kerül. Mi, lányok, a függöny mögött egy pöppet felszisszentünk, de hát így volt ez a szerencsés péntek tizenharmadika tökéletes.
Lenyomtuk az első előadást, taps, balra el. Egy kis uzsiszünet és törzsközönségünk jogos gratuláció-megvonása után beleadtunk apait-anyait a repeta-előadásba. Nem, mint hogyha az első olyan szar lett volna, mint Zsámbékon, de azért volt már jobb is. De a második előadás csak úgy sülhetett el olyan jól, hogy az első nehézsúlyú lepkefing előtte elpurcant. Próba volt az esőnek, nem igaz?
Következő programpontként ellátogattunk a korcsmába, ahol egy örökkévalóságig lebzseltünk. A valahányadik csodálatos meeegszeretedecsehremeket után Zselével már a toppon voltunk és röpködtek az agyafúrtabbnál is zseniálisabb név-kreációk (a legjobbak – amire emlékszem – Esz Eszter, Pszeudon Imre, Hauptbahnh Ofélia és Próbaregge Liza) egészen addig, amíg el nem érkezett a Závereč Nándi. Ezen a ponton mi hazaténferegtünk, a partifészek viszont odébbvackolt a szomszédos lebujba.
A déj tú akkor indult be, amikor Robi beviharzott a leányszobába és kijelentette, hogy ő még egy kicsit inna. Kérésének eleget téve, lelátogattunk a presszóba – Robi természetesen egy kávéval nyitott, majd folytatta két korsó sörrel. Röpke városnézés után már megint beültünk egy sörre, mert Robinak már porzott a veséje. Pár sörrel később a társaság különvált, Robi késő délután fejtáji fáradalmakra hivatkozva nyugovóra tért, a lányok csokimúzeumba mentek és Rakottyay Kati állítólag felszürcsölt egy nagyon drága, ámde borzasztó ízű csáját. Én meg persze végül is elmentem a magyar buliba Zseléékkel és Boriszékkal. Ott egy kicsit megilletődtem, mert mindenki sokat sejtetően felismert.
A hely jó volt, a sör olcsó, habár borzasztó körülményes zseton rendszer határolta be a csapoltsör fogyasztását (de ha az ember kétszer elolvasta a minimum ötszáz szavas használati utasítást, rájött, hogy valójában csak arról van szó, hogy a pohárért 20 korona letéti díjat kell fizetni és kész) és a zene sem volt utolsó. Nagy tömeg, a bugi rendesen benne volt a lábakban, csak én voltam olyan nyomi, hogy kedvtelenül ücsörögtem.
A Homodram összes többi tagja máshol tartózkodott, én annyiról tudok, hogy mélyen szántó filozofálgatás és politizálás (ezt meg lehet vétózni!) zajlott Poli jelenlétének köszönhetően. Kovi Kati volt olyan édes, és beengedett mikor hajnali háromkor Borisznak és Aminak köszönhetően hazataláltam.
A vasárnap jól telt, elmentünk Prága legautentikusabb és emellett legjobb kocsmájába, a Fekete Ökörbe (ócsó, és a bácsi is kedves), beburkoltunk egy rakat hermelint és még, na mit? Hát persze, hogy sört. De most már tényleg el kellett indulnunk, és magunk mögött hagyni a mesevárost. Átszökdeltünk a Károly hídon, majd ott megálltunk és türelmesen pöfékeltünk, amíg Nóri kiélte fülbevaló-fétisét az árusok kínálta portékák láttán.
Jó volt, szép volt, és reméljük, hogy egyelőre még nem ennyi volt.
Szvancsi
