- avagy Formafeszt és Kovácspatak (akarom mondani Bibione)

Minden pénteken este kezdődött. Az Anyád! teljes csapata összecsődült a nappalinkban és próba helyett/gyanánt/ként összemondtuk legalább a szöveget, ha már igazi díszletes próbára nem volt lehetőség (vagy akarat?). Próbáltam néhányszor finoman elejteni, hogy jobb lenne beteget jelenteni és kihagyni a FormaFeszt-es fellépést, de Kati ezúttal hajthatatlan volt.

Így aztán szombaton reggel 8-kor mindenki haptákba vágta magát, lecipeltük a díszletet a kocsikba és Szvancsival kiegészülve elindultunk Párkányba. A hosszú útra való tekintettel szövegösszemondóztunk egyet, majd megalakítottuk a Pafdedi-emlékzenekart és Katival majdnem teljes sikerrel felsoroltuk a Big Brother első évadjának összes szereplőjét (hát ki a franc emlékezne már Itire?????).

  Párkányba érkezve megkerestük fellépésünk helyszínét – egy terem minden nemű technikai felszereltség nélkül. Ismét próbáltam utalni a fellépés lemondására, de szokás szerint senki sem hallgatott rám. Gyors díszletszerelés – Csambi nélkül egy kicsit zökkenősen, aztán irány ebédelni a méltán híres Maretti étterembe (és most mindenki elkezdett kijavítgatni, hogy az nem Maretti, hanem Miratti. Amúgy kit érdekel? Ilyen kiszolgálással nevet sem érdemelnek!). Potom háromnegyed órányi kajára várakozás után legyűrtük a rántott sajtot-gombát-karfiolt és rohantunk legalább egyszer snell-ben lenyomni a darabot a fellépés előtt (talán elfelejtettem az elején megírni, hogy a Jókai Napok óta felé se bagóztunk). Ekkor már fél hármat mutatott az óra, háromtól elméletileg felléptünk volna. A 30 perc csúszás szerintem belefért.

A fellépés maga, hát, szerintem vicces volt. Legalábbis nekem. Csambi híján Kati vette át a DJ szerepét és…izé…na….hát….egyszer azt hiszem el is találta, melyik számot kell betenni. Az amúgy 40 perces darab most simán lement 30 perc alatt, valahogy mindannyiunknak sürgős dolga akadt. Ettől függetlenül büszkék lehetünk magunkra, megtapsoltak, eltemettük, szétkaptuk a díszletet, bedobáltuk a kocsiba…good bye forever, Anyád!

Kisebb fülbevalógyártó-nemezelő-kézműveskedő intermezzo után négy autónyi ember indult el Kovácspatak felé. Andorék hétvégi villája szolgált egy amolyan nyár végi baráti összeröffenés otthonául.

„Ne mentegetőzz, mert a végén még Fenyőmiki állhat ki a szádból!”

Szombat este: kolbászsütögetés és Michael Jakson orrvérzésig, valamint Csupasz csipesz 2 Labirobi főszereplésével

Vasárnap délelőtt: Duna-parti virgonckodás, turistahajónak integetés, leégés

Vasárnap délután: a fiúk nekiláttak a bográcsgulyásnak, ami röpke 4-5 óra alatt el is készült. A lányok addig ország-városoztak (Szvancsi nagy előnnyel megnyerte, de csak azért, mert Nóra csalt, így neki felezni kellett a pontjait), aztán Katával meg Mártival nekiláttunk nemezelni Dóra szigorú felügyelete alatt. Talán ha rögtön az elején bevallotta volna, hogy a dolog többórás „gyapjúmaszírozást” igényel, hozzá se fogtunk volna a jó kis mobil- és Ipod tartók elkészítéséhez. Kár lett volna…. Így utólag nézve.

Vasárnap este: gulyásevés, kukoricagrillezés, Vattasimogatás, Jungle Speed és intenzív punnyadás.

Hétfő reggelre már csak heten maradtunk. Pontosan, mint a gonoszok. Nyilvánvaló, hogy ránk maradt az egész dzsuva eltakarítása, nem kis morgások közepette. Aztán irány Komárom, kisebb kitérő Dóra és Labirobi lakásán, a hazafelé úton ismét Pafdedi-emlékzenekar fellépés, hat után pedig beértünk Pozsonyba.

A fülemet ért darázscsípésen és Szvancsi majdnemkávévalleforrázott lábán kívül minden pöpec volt és végezetül csak annyit írnék: jövőre, veletek, ugyanitt... ugyanennyi borral és kevesebb szúnyoggal.

Nikíja