A kanadai élményeket sem összefoglalni, sem elmesélni nem lehet igazán. De azért megpróbálom. Egy kis bejegyzésben. Hátha a többiek is kedvet kapnak és kibővítik.

A város: Liverpool egy kisváros az óceán partján. Ha azt írom kisváros, ne az itteniekre gondoljatok. Volt ott is ugyan központ, de az emberek nagy része akár 10-20 kilométerre is lakik onnan. Mindenki autóval közlekedik, minden családnak annyi autója van, ahányan vannak odahaza. És mindenki őrületesen kedves. Az utcán köszönnek neked, megkérdezik, hogy vagy, hogy érzed magad náluk. Mosolyognak rád, az eladók az üzletekből integetnek neked. Eleinte nagyon furcsállottam ezt a közvetlenséget, de könnyű volt megszokni. Liverpool körül megszámolhatatlanul sok a strand. És mindegyik más.

És Liverpoolban nagyon rossz a kaja. A fish and chips a mindennapi betevő falat, meg a hamburgerek. Nehéz volt ráállnia a gyomrunknak erre a fajta étkezésre. Ja, meg minden édes. A kenyér is. Még a saláták is... Ettől függetlenül Liverpool egy nagyon jó hely. Mindannyiunk szívébe belopta magát egy életre.

A fesztivál: Úgy sejtem, hogy Liverpoolban nem sok esemény szokott történni, így az egész város a fesztivállal élt. A kirakatok a fesztiválozókat fogadták kis zászlókkal, feliratokkal, halakkal. Amikor megérkeztünk Halifaxba, már várt minket 2 mikrobusz. Amikor megérkeztünk Liverpoolba, már vártak minket a befogadó családok. Csak mi nem vártunk soha semmire, annyira profi volt a szervezés.

Külön említést érdemel a színház technikai csapata, akik szó szerint mindent megtettek az összes csoportért. Így utólag már bánjuk, hogy nem velük gyártattuk le a keretünket ott helyben, mert megcsinálták volna. Csak ugye kiindulva ez eddigi fesztiválos élményeinkből, nem igazán hittük el, hogy képesek lennének rá... Mivel mindenki eléggé messze lakott a színháztól, 24 órás ügyeletben jártak a mikrobuszok, elég volt szólni, hogy szeretnénk ide vagy oda eljutni, és már vittek is. És nagyon szívesen.

Az előadások: A helyi, azaz új-skóciai csoportokon kívül még németek, walesiek, brazilok, egyiptomiak, lengyelek, texasiak és ugyebár mi voltunk. Voltak nagyon rossz, de nagyon jó darabok is. Kiemelném a brazil fickó cirkuszos-bábos előadását, ami életem legnagyobb színházi élménye lett, illetve az amerikaiakat, akik szintén nagyon jók voltak. Az egyiptomiak meg cukik voltak :)

A fesztiválozók: Nem arról vagyunk híresek, hogy könnyen lebratyizunk bárkivel is, de azért néhány értékes emberrel sikerült barátságot kötnünk. A lengyelekhez már csak nyelvi okokból kiindulva is vonzódtunk, de nagyon helyesek voltak az egyiptomi fiúk is.

A fotón éppen Mohamedet szeretgetjük. Ő egy nagyon cuki fiú, meg is hívott bennünket egy egyiptomi fesztiválra. Sajnos nem fogunk tudni elmenni, mivel a díszletünket otthagytuk Kanadában, sőt! Le is csapott csapott a keretünkre a helyi francia csoport és elvitték magukkal haza. :)

A családok: Az nyilvánvaló, hogy Rakikati meg én jártunk a legjobban, mivel egy olyan szenzációs házaspárnál lakhattunk ezalatt az egy hét alatt, amilyennek párja nincs a világon. Joyce és Steve Nickersonék a legjobb emberek, akikkel valaha is találkoztunk. Úgy gondoskodtak rólunk, mintha a saját gyerekeik lettünk volna, és nem csak velünk voltak ennyire aranyosak, hanem a csapat többi, egyébként más családnál lakó részével is. Egy idő után már az volt a főprogram, hogy csapatostul náluk múlattuk az időnket. Főztek nekünk homárt, mi pedig nekik jó kis gulyást és palacsintát. Leírhatatlan az a sok szeretet, amit tőlük kaptunk. Alig várom, hogy jövő nyáron meglátogassanak minket!

Az élmények: Nagyon sok vicces helyzetbe kerültünk a kanadai feszkó alatt, így utólag elmesélve nem lennének annyira viccesek, úgyhogy nem is mesélem el őket. Majd személyesen mindenkinek külön-külön.

És akkor így a végére még egyszer nagy köszönet mindenkinek, aki támogatott minket, hogy ez a hatalmas kaland valóra válhasson. KÖSZÖNJÜK!

(Nikíja)